Drakula mindig is jobban izgatta a hollywoodi forgatókönyv-írók fantáziáját, mint a közép-európai emberekét. Vélhetően azért, mert a tengeren túlról nézve távoli a helyszín, egzotikus a környezet, és persze kissé túlmisztifikált a történelmünk. Így aztán az ottani fogyasztók számára – akik, mint tudjuk, igénytelenek, ámde fizetőképesek – jobban eladható a sztori. Az Óvilágot viszont nehezebb becsapni.

Ambruzs Ádám, a fiatal, de rátermettségét már számtalanszor megvillantó rendező talán a fentiek okán is tartott attól, hogy Boldogon, a hagyománytisztelő palóc faluban – amely a saját lakóhelye is – nem lel túl kedvező fogadtatásra a Bram Stoker klasszikus gothic-fantasy-jából készült musical, amelynek zenéjét Mészáros László és Szemenyei János szerezte, és amelynek 2007-es bemutatója óta nem telt még el annyi idő, hogy a slágergyanúsabb betétdalokat a suszterinasok is betéve fütyüljék az utcán. Mindazonáltal a korábbi évek bejáratott klasszikusai – A dzsungel könyve, az István, a király vagy éppen a Rómeó és Júlia – után úgy gondolta, esetleg mégis meg lehetne próbálkozni a kicsit szokatlanabbal.

  Őszi Ágnes és Ambruzs Ádám kettőse. A vámpírok ellen még nem találtak ki jobbat a fokhagymánál.

Jól döntött. A mű képes volt az eddigi három előadás mindegyikén lekötni a nézőket, azzal együtt, hogy a feldolgozás kissé szemérmesebbnek tűnt, mint amekkora lehetőségek a történetben és a műfajban rejlenek. Ám ez legyen a legkisebb baj.
Nagyobbat viszont keresve is alig találnánk, főként, ha elfogadjuk e bárgyú love story korlátait. Márpedig el kell, hiszen a darabot nem ez, hanem az igényes zene és – ami egy amatőr társulat esetében mindennél fontosabb – a nagyszerű alakítások teszik élvezhetővé. Ezerszer sem elég ismételni: a boldogiak évről évre csodát alkotnak, hiszen a jelmezkészítéstől a díszletekig, a dalok feléneklésétől a koreográfiáig semmit nem bíznak a véletlenre. És ezúttal is harmincnál több szereplő bizonyította be, hogy megéri az egész éven át tartó felkészülés, kitartás.

Sokszor megkaptam már – kivált a különböző darabokban közreműködőktől –, hogy túl komolyan veszem őket, olykor talán szigorúbb is vagyok a kelleténél, noha nem feltétlenül ez a jó, hiszen ők „csak” műkedvelők. Nos, ebben nincs igazuk. Ők maguk helyezték magasra a lécet, akkor hát tessék újra és újra átugrani!
Ezúttal is sikerült. Ambruzs Ádám persze megint kimazsolázta magának a leghálásabb karaktert, ámde jól tette: a vérszívó oláh grófból, a fináléhoz közeledve, olyan esendő szerelmest varázsolt, akit már-már megsajnálunk. Méltó partnere volt Őszi Ágnes, akinek a hangjáról nem először írom le, hogy nagyobb színpadon sem vallana szégyent vele. S ha fentebb a szemérmességet említettem, elsősorban Tóth Szilviára gondoltam, akinek a küllemében, minden porcikájában, gesztusában ott a Nő; ha kicsivel bátrabban, még kacérabban nyúl a szerephez – persze, a rendezővel  együtt –, akkor... De így is öröm volt nézni.

Szólni kell még Szénási Gézáról – akinek az évekkel ezelőtti Maugliból a mostani, londoni ügyvéddé való átlényegülése bámulatos –, valamint Petrovics Ádámról is. Ádám nagyon tehetséges fiú, de az elmúlt két évben (aligha saját döntése alapján) nem olyan szerepeket kapott, amelyekben hitelesnek tűnhetett. Ezúttal viszont övé volt a pálya. És bejátszotta, kaputól kapuig.